Most itt kezdhetnék a konzervek történetével, hogyaszongya az élelmiszerek légmentes tartóedényekben történő tartósításának ötlete, drága kedves magyar wikipédia, hogy sikerült ezt a pompás felütést összehozni? Már a légmentes tartóedénynél lekapcsolt az agyam.

Jó, szóval már a régi görögök is, stb stb stb, pont leszarom, bár igazából tök érdekes a maga unalmas módján, Napóleon meg minden, nézz utána.

Kezdhetnék a konzervek "technikai felépítésével" is, hogyaszongya a fehérbádog egy vékony, max. 0,49 milliméter vastagságú acéllemez, aminek a felületét egy olvasztásos-merítős eljárással, úgynevezett ónolvadékba mártással, kérem szépen, itten az én szép anyanyelvemet lábbal tapossák. De különben is mindegy, pont leszarom, bár valahol ez is tök érdekes, az olvasztásos-merítős eljárással együtt.

Jó, szóval itt ilyesmi nem lesz, és nem lesznek vidám anekdoták sem katonákról meg agglegényekről ha ha ha, ez itt nem a Füles magazin, ez itt egy komoly kritikai blog, ahol leírom, hogy milyen volt a konzerv, amit ettem. Kipróbálom, hogy neked ne kelljen. Persze hülyeség, nyilván ízlés dolga. Lehet, hogy te szereted a pacalt, amilyen fura ízlésed van, vagy éppen a zöldséges aprópecsenyét, azt a drága hányást, aminek az elfogyasztása ezen a szép nyári éjjelen végül rávett arra, hogy ezt itt elkezdjem.

De annyi fluffot még azért megengedek magamnak, hogy villámgyorsan elmondjam az ars poeticát, hogy nekem a konzerv mindig a "hű, kiadós finom meleg étel munka nélkül, ráadásul eláll" ígéretét jelentette, ami persze hülyeség, a, uh, technikai felépítés jellegéből fakadóan a konzervétel nyilván elég vacak. Szóval itt meg is állhatnék, milyen kritika kell még, minden konzerv rossz.